Íme a Szaturnusz hatodik legnagyobb holdjának, az Enceladusnak az egyik gejzír kitörése. A tudósok nem rég óta tudják csak, hogy a Jupiter Io és a Neptunusz Tritonja mellett a Szaturnusz Enceladus holdján is van aktív kitörési tevékenység. Ezt 2005-ben, a Cassini-Huygens űrszonda fedezte fel, mikor elszállt a hold közelében és felszálló vízpárát azonosított a déli-sarki régiójában. Persze a fotó nem ekkor készült, ezt már idén áprilisban lőtte a Cassini, amin a napfény szinte 100%-át visszaverő Enceladus vízpárát lövell az űrbe (éles szeműek azt is kiszúrhatják, hogy a vízpára magassága akkora mint a hold átmérője). A gázkitörések elemzésével feltételezik, hogy a felszín alatt aktív geológiai folyamatok, illetve folyékony víz található, így aktív terepe az űrbiológiai vizsgálatoknak. 

Mivel MTI-s hír volt, így jó páran olvashattatok már erről.. Lényege, hogy egy, a törpegalaxisok családjába tartozó galaxis fajtát, pontosabban szupersűrű törpegalaxist találtak a Tejútrendszer szomszédságában.

A törpegalaxisok olyan galaxisokat takarnak, amelyek csak néhány milliárd csillagnyi tömegből állnak, ellentétben a normál galaxisok több százmilliárd csillag tömegével. Mivel a méretük kicsi, így általában a Lokális Csoport környezetében levőket ismerjük. Több fajtájuk van, ahogy a rendes galaxisoknak is: lehetnek spirál, elliptikus vagy szabálytalan törpegalaxisok. Ezek mellett léteznek még ultrakompakt törpegalaxisok is, amelyek jellemzője, hogy átmérőjük 60-200 fényév között van és néhány tízmillió csillag van bennük. 

A most felfedezett M60-UCD1 szintén egy ultrakompakt törpegalaxis amiben 15 ezerszer nagyobb a csillagsűrűség mint a Tejútrendszerben. Viszont ami érdekessé teszi, hogy ez a szám valószínűleg a legnagyobb a környezetünket vizsgálva. Súlya 200 milliószorta nagyobb mint a Napunké, így a benne található csillagok 25-ször közelebb vannak egymáshoz mint a Tejútrendszer, Föld közeli régióiban. Érdekessége még, hogy a kutatások alapján valószínű, hogy egy fekete lyuk is található benne. Ennek pedig azért van jelentősége, mert a fekete lyukakat eddig csak nagy méretű galaxisokban detektálták, az ilyen törpe galaxisokban még nem. Ráadásul, itt a törpegalaxis súlyának akár a 10%-át is kiteheti, míg a nagy galaxisokban csak a súly töredékét. Ahogy a katalógus nevéből is következik, az M60 galaxis közelében található, ami nagyjából 54 millió fényévre van a Szűz csillagképben. 

Lesz több poszt is, csak a munkahelyi kötelezettségek nagyon lekötik az időm. A képen meg a Tejút látható Új-Zélandról fotózva.

2013. szeptember 12-től hivatalosan is a Voyager–1 az első ember alkotta tárgy amely elhagyta a Naprendszert. A 36 éve repülő űreszköz jelenleg 19 milliárd km-re van a Naptól. Az új adatok arra utalnak, hogy a Voyager szonda már egy éve egy átmeneti régióban repült, ahol még érződött a Napunk hatása de már keveredett a csillagközi térrel.

A Naprendszer határát a Nap által generált töltött részecskék mérésével tudják megállapítani (helioszféra), viszont a szondán már nem működött a plazma érzékelő. Ezért a tudósoknak egy más módot kellett találnia arra, hogy megállapítsák, hol is jár a Voyager–1. Erre a 2012 márciusi napkitörést használták amit 13 hónappal később, 2013. április 9-én, a Voyager–1-es Plazma Hullám Műszer (PWS) érzékelt is. Mivel a plazma érzékelő már nem üzemelt a szondán, így a napszél okozta rezonanciát mérték. Az így kiértékelt adatok alapján megállapították, hogy a Voyager több mint 40-szer sűrűbb plazmával találkozott mint a helioszféra külső rétegében. 

A Napot körülvevő helioszféra tele van a Nap ionizált plazma részecskéivel. A burkon kívül viszont a plazma a felrobbant csillagokból érkezik, így a csillagközi térben sűrűbb. A szonda egy régebbi, még a helioszférában mért eredményét hasonlították össze a mostanival, ami végül azt az eredményt hozta, hogy jóval nagyobb a plazma sűrűség amiben haladt, ami megfelel már a csillagközi térben várhatóknak.

További érdekesség, hogy erről hangfelvétel is van, így bárki meghallgathatja, hogy "milyen" is a csillagközi tér "hangja". Amúgy nekem erről egyből az Alien trailere jutott eszembe, ahol a vége felé szintén valami hasonló hang szól.

A Voyager család repülése talán az egyik legsikeresebb szondás NASA misszió az emberiség történelmében mivel útjuk során szinte minden, addig nem ismert bolygóhoz ellátogattak. Az eredeti elképzelések szerint még kettő indítást terveztek a Jupiterhez, a Szaturnuszhoz és a Plútóhoz 1976–77-ben, és újabb kettő indítást a Jupiterhez, az Uránuszhoz és a Neptunuszhoz 1979-ben, de pénzügyi okok miatt ez aztán nem valósult meg. A Voyager–10 tovább vizsgálta (a Pioneer-ek után) a Jupiter gyűrűrendszerét, felfedezte az Io nevű holdján a vulkáni aktivitást, közel repült az Amaltheáthoz, az Európához illetve a Ganymedeshez majd a Szaturnusz felé vette az irányt. Itt 124 000 km-re haladt el a bolygó mellett és meglátogatta 7 holdját is (Titán 4 000 km, Rhea 72 000 km, Mimas 88 800 km, Dione 161 000 km, Enceladust 202 500 km, Tethys 415 000 km, Hyperion 879 900 km). Ezalatt az időszak alatt (11 nap alatt) 2 000 felvételt készített és 10 milliárd bit (1.1 GB) információt sugárzott a Földre. Ezután egy hintamanőver segítségével kilépett a Föld pályasíkjából és a csillagközi tér felé vette az irányt.

A fotón a NASA, LADEE misszió rakétája szerepel a fellövése pillanatában. A Lunar Atmosphere and Dust Environment Explorer (Holdi atmoszféra és por környezet kutató, rövidítve LADEE) holdszonda, melyet az Amerikai Egyesült Államokban építettek meg és 2013. szeptember 6-án indítottak. Feladata a Hold körüli térségben levő gáz állagú és szilárd részecskék vizsgálata. Műszerei között porcsapda, tömegspektrométer és lézeres adatátviteli berendezés van. Az alacsony költségvetésű holdszonda több részegységét kereskedelmi forgalomból beszerezhető részegységekből építették meg. Pályája a Hold felszíne felett mindössze 50 kilométeres magasságban húzódik, de nem kizárt, hogy ennél alacsonyabb, 20 km magasságú pályára állítsák. A Hold gravitációs mezejének egyenetlenségei miatt ilyen alacsony pályán aktívan kell szabályozni a repülést, az ehhez használt üzemanyag elfogyása után a szonda előreláthatóan egy héten belül a Holdba csapódik.

/Fotó: Sebastien Lebrigand/

A Voyager blog hívta fel a figyelmünket erre a posztra... Támogassuk együtt az első magyar holdjáró projektet!

Szeptember 1. Alfons Diepvens fotója az ISON-ról.

Érkeznek szépen, lassan az amatőr fotók a C/2012 S1 ( ISON ) napsúroló üstökösről. A szabad szemes megfigyeléshez még nagyon halvány, de a nagyobb távcsöves megfigyeléseken már felfedezhető. Jelenleg 13 magnitúdó környékén jár ami azt jelenti, hogy legalább 25 cm-es távcsőre van szükség a vizsgálatához. Persze lesz fényesebb is, akár -10.0 magnitúdóig is kivilágosodhat amit november 28-án ér el, már ha addig nem esik szét a Nap felé robogva. Ezután megkerüli a Napunkat majd 2014. január 14–15. körül (valószínűleg) meteorzápor kíséretében elhalad a Föld mellett is. Szabad szemmel először október végén, november elején pillanthatjuk meg, amit aztán január közepéig láthatunk.

Egy magyar kép az ISON-ról. Sárneczky Krisztián fotója amit augusztus 31-én készített.

A C/2012 S1 ( ISON ) napsúroló üstököst 2012. szeptember 21-én fedezték fel Vitalij Nyevszkij belorusz és Artyom Novicsonok orosz csillagászok. A felfedezést Kiszlovodszk közelében az automatikus aszteroidafelderítő program keretében, 0,4 m-es tükrös távcsővel végezték. Egy olaszországi csoport a Remanzacco obszervatóriumban szeptember 22-én megerősítette a felfedezést, melyet három nappal később, szeptember 24-én a Minor Planet Center jelentett be. 

Felfedezésekor az üstökös látszólagos fényessége kb. 18,8 magnitúdó volt, ami túlságosan halvány a szabad szemmel való észleléshez, de elég fényes volt ahhoz, hogy nagy távcsővel már látható legyen. Más üstökösökhöz hasonlóan a Naphoz közelítve ez az üstökös is fokozatosan fényesedni fog, majd a Napot megkerülve elhalványodik, amint visszatér a Naprendszer külső zónájába.

Most úgy számolnak az üstökössel, hogy ha egyben marad, akkor az elmúlt évek legfényesebbje lehet, ami viszonylag hosszú időn át lesz vendég az éjszakai égbolton. Jelenleg, hajnalban lehet megtalálni (5 óra körül), keleti irányban.

Látszólag úgy tűnik, mintha ez a két galaxis ádáz csatát vívna az égbolton pedig a valóság teljesen más. A Hubble teleszkóp felvételén látható objektumok valójában elég messze vannak egymástól, csak a Föld felől látszanak úgy, mintha "harcolnának". Az előtérben levő szabálytalan törpe a PGC 16389, míg mellette az APMBGC 252 125-117 van.

[Fotó: ESA/Hubble & NASA]